Ma mások írásait tanulmányoztam az értelmen túli tanításokról. Nagyon jó érzéssel töltött el mennyien írtak már róla és értelmes mondatokkal próbálták bizonygatni. A sok nálam nagyobb szellemű mesterek próbálkozásai boldog nevetést szült az elmém felszínére. Hiszen Ők is vízzel próbálják szárazzá varázsolni a mondandójukat.

De ami mindig megdöbbent, az annak hiánya hogy a sok elmélkedés mögött mégis alig látni olyat aki meg is valósítja a gondolatok mögöttit, tapasztalatokká alakítva. Nem vitás, nem könnyű művelet, hiszen elméken túli tevékenységről van szó. De mondhatnám a másik oldal monológját is, miszerint ennél könnyebb dolog nincs is, hiszen még az elméket sem kell alkalmazni hozzá. Legjobbnak tartott megfogalmazás a megengedés lehetne, de mit enged ilyenkor az ember meg és kinek? Ha ezeket a kérdéseket feltettük, akkor már el is kevertük a lehetőséget magunktól. Nem használhatjuk az elmét az elme nélküliben. Bejutni oda amiről fogalmunk sincs, nem lehet úgy ahogy elképzeltük előre. Mert mentes kell legyen az elképzelésektől. Azt érezhetjük, hogy nem ez a cél hanem innen indul valami alapvető dolog, ami az embernek legalább olyan fontos része, mint a logikus gondolkodás. Ha ezt alapul vesszük akkor számomra az a példa válik igazzá, mintha orrunkat bedugaszolva mennénk be egy svédasztalos étterembe és így kellene válogatnunk az ételek között. Ízét még nem érezhetjük, amíg nem fogyasztjuk el, viszont a szemmel kristály tisztán látjuk az ételt, mint ahogy a logika is képes látni dolgokat. De semmit nem tudunk valójában az ételről illata és íze nélkül, ahogy a logika sem tud semmit. Ilyen a helyzet annál aki csak tudását gyarapítja és mindent elméletekkel “él” meg, a tapasztalás és átélés helyett. Ez is az elmék védekező mechanizmusa, ami a biztonságot szerető egót hivatott védelmezni. Nem meri átélni, elég ha tud róla, legalábbis szerinte. Aki szabadabb, az mer messzebb menni a biztostól, hiszen ha a biztos már biztos, akkor minek őrizni? Következzék hát a kifejtése a megérthetetlennek, olvassa mindenki képességeinek megfelelően a szavakat, mindeközben meglátva mögötte, hogy csak illatával vihet közelebb a tartalom mentes igazsághoz.

Lehetőségem volt egyszer nyári meleg napok között egy friss reggelen, mezőn szemlélődni. Könnyed ismerős illatok csalogatták ki testemből az érzékelést s mikor húsz harminc pici pillangó reppent fel bemutatva a véletlenszerű mozgás lehetőségét a térben. Ekkor nem bírta tovább megmagyarázhatatlan részem és azonosult a mindent átható terességgel. A végtelen és időtlen ürességben fénypontokból tevődik össze az anyag. nem látható a színes virágok addigi képe. Helyette olyan kép tárul a szemlélődő lelkébe ami, nem kívülről érkezik hanem benne jelenik meg. Egyszerre illat, hang, fény és tapintás. Minden az élet ugyanazon részecskéjéből áll össze halmazokká, csak mozgásuk irányaitól különböznek. Egyszerre minden egyedi és azonos. Egyszerre vagy jelen benne és kívül rajta. Mindez a valóságnak csak kevésbé fátyolos tapasztalása még, de nem ő maga. Mert nem tudom én se vizes írásommal felszárítani az olvasóban a nedvességet.

Lengje be lényedet e könnyű boldogság, ami nem rabolja el figyelmed teljes spektrumát csak derűként rezeg folyton lényed közepén. Ez a finom rezgés pedig legyen örök kapcsolatban a mindenség rezgésének közepével. S ha mindezt felfedezted magadban, akkor engedd elméidet gyémánttá csiszolódni, abban az elhatározásodban, amivel az életed irányát emeled ki a sodródásból. Hiszen ez az egyik legfontosabb. Ilyenkor magával ragadhat a tisztaság és kitágulás otthonos atmoszférája, amiben nem lehet megállni és megelégedni részletével. Mert maga a teljesség ami megérintett, nem pedig csak egy sugara!