Ha alapul vesszük a példát, amiben tudatukat egy tóval azonosítjuk, akkor a gondolatok olyanok, mint az iszap. Ha túl sokat gondolkodunk, felkeveredik és zavaros lesz a tó vize. Ha képesek vagyunk hagyni leülepedni a gondolatainkat, akkor a tiszta vízbe képes besütni a nap, fényével mindent átjárva. A zavaros víz olykor pont azért kavarog, mert a nyugalomra vágyik és az “iszappal” akarja elérni ezt. Csak akkor tisztul ki a víz, ha nem az iszappal azonosítjuk magunkat, hanem magával a vízzel. Olykor nehéz észrevenni a víz alatt ezt az apró különbséget. Viszont aki észrevette, hogy a tiszta víz a tudata és nem a benne úszkáló mulandó sár, az képes lesz végignézni és csodálni a pillanatok százezreit amikor leszáll a tó aljára a sár és fentről csillogva besüt a nap fénye. Nem kis ajándék!

Ilyenkor elmeséljük mindenkinek, hogy a nap fényét kell elérni, hogy besüssön a tudatunkba. Ez természetes és jó gondolat, hiszen meg akarjuk osztani másokkal is ennek szépségét. Viszont ilyenkor következik, hogy tanácsunk hatására a napfény felé törekvés maga az iszap felkavarása lesz, mert a gondolatokkal akarják ők is elérni – ahogy mi is próbáltuk – a napfényt, ami mindig süt. Kihangsúlyoznám, hogy mindig süt, próbálva áthatolni az Egónkkal szennyezett vizen.

Pedig milyen egyszerű lenne, ha mindenki csak hagyná leülepedni az iszapot és ezzel a folyamattal elérné, hogy megvilágítsák az Égiek valódi természetét, a tudat kristálytiszta vizét, amiben minden megjelenhet, de az nem Ő maga!

Milyen csodás, hiszen semmivel sem leszünk többek ha megvilágosodunk, de mégis alapjaiban más lesz minden.