Talán porszemei lehetnénk a világnak, de azok sem vagyunk. Észlelni, hogy kik vagyunk, tapasztalni önmagunkat, gyakran szoktuk, de a valóságot ezek mellőzik, mert magunk fontosságát és létét taglaljuk és érezzük át. Valójában csak az elmék által felépített egóval kenegetjük magunkat ilyenkor.

Kik vagyunk valójában ha a távolabbról nézzük magunkat? Például a bolygó fejlődésében semmik vagyunk, röpke villanásra sem vesz észre minket. Semmi a  mi kis életünk a szemében. Az emberiség halmazán belül vagyunk egy porszemnél kisebb résztvevő, aki születik majd meghal. Mégis mennyi mindent gondolunk magunkról. Mennyi problémát gyártunk és fontosnak vélünk. Pedig szinte nem is létezünk. Csinálunk valamit, amit értéknek lehet nevezni? Ha más szemével nézzük magunkat mit érünk mi? Mit érnek mások a mi szemünkkel nézve? Van e olyan tiszta látásmódunk amivel észreveszünk valamit a valóságból, ami nem az egónk világának műsorából való? Létezünk e egyáltalán, vagy csak a egónk játékának szereplőiként élünk? Szembe fordultunk e már önmagunkkal, az egónkkal azért hogy meglássuk valódi arcát? Észrevettük e kiszámítható működésünket? Felismertük e mi vezérel valójában minket?

Ezek a kérdések teret nyithatnak lényünkben, amikre nem a válsz fontos, hanem a tér amit megnyitottunk. Ebben a térben születtünk, ebben a térben neveltünk elméinket és alkottuk meg egónkat, ami a felébredésünket készíti elő önmaga álmából. Mert az egó nem rossz, nem ellenünk van, inkább értünk. De nem vezethet minket a Szellem helyett. Nem a kocsis húzza a szekeret és a lovak ülnek rajta. A zűrzavar okozója, de csak mert nincs helyére téve léte. A szellem jelenléte biztonsága és tere rendezi és teszi a helyére.

Képesek vagyunk e látni múltunk mivé rakott össze és jelenünk milyen lehetőségekkel kínálkozik? Mindig a múltból határozzuk meg magunkat, vagy el tudjuk engedni? Folyton újra érő vágyainkat hajszoljuk? Elérni valahová, megszerezni valamit, elkerülni a rosszat, ez minden ami foglalkoztat? Mert ha igen akkor életünk semmivel sem különbözik a többi élettől, amit már éltünk vagy mások élnek. Pedig lehetnénk egyediek is, de nem úgy, hogy színes tollakkal díszítjük magunkat, beszédünket, és tetteinket. Hanem úgy hogy kinyitjuk régóta zárva lévő szemeinket és a valóság kristálytiszta üvegén tekintünk önmagunkra és a világra, nem a múltunk és egónk színes szemüvegén keresztül. Nem birtoklunk semmit, nincs semmink, még a testünk sem a miénk, egy lélegzetvételnyi időnk van csupán egy nálunk nagyobb létező terében. Semmit nem számítanak gondolataink és tetteink amit tettünk vagy tenni fogunk.

Ha így látjuk magunkat akkor képes megjelenni az önmagáért való, a folyton jelenlévő. Csak így vagyunk képesek igaz képet alkotni a világról, önmagunkról. Megszűnünk lenni azok, amik eddig voltunk, valaki meghal bennünk. A múlt, az elképzelt jövő és az ego hal meg, de önmagunk eszenciája ekkor szabadul fel. Eredendő természetünk ami nem elveszíthető, ekkor képes megjelenni. Igazából ekkor kezdődik az élet, mert láncainkat felismertük és ledobtuk korlátainkat. A szabad tudat leszünk és nem a függő elme. A szobából amiben laktunk, kijutottunk a tágas szabadba. Harc nélküli állapot ez amiben végtelen nyugalom kezdi formálni életünket és egyre több szeretet és hála követi  ebben a békében.