Színekben utazva

Amikor jelenlétem egyszerű valóságot ölt nem látok már formákat csak vibráló testem érzem és fények hullámait az atomok körül. A világ áttetsző, pedig azelőtt sosem volt az. Vibráló érzeteim félelmetesek is egyben mert elkezdem elveszíteni a kapcsolatot,  a határt, önmagam és minden más között. Nem tudok különbséget tenni hol érek vagy olvadok össze a körülöttem lévő fénnyel. Megszűnik létezni az eddigi világ amit elképzeltem és önmagam is megszűnik benne. Ez így természetesnek tűnik, de a valóságban egyszerre ijesztő is és gyönyörű is. Többet nem használom azt a szót, hogy boldogság. Úgy érzem, nem fedi a teljes érzetet amit érezni lehet ilyenkor. Olyan mintha papírlapot szeretnék ragasztani a gömb felszínére, nem illik rá! Egyszerre jelen van összes félelmem az összes örömömmel együtt egy nagy kosárban, nem igen van rá szó ami ezt összefoglalja, halványodik a határvonal létezésem és a létezés között, egyre kevésbé hiszem, hogy létezek inkább azt érzem hogy feloldódom mint mikor vizet öntenek a szörpre a pohár alján. Valamit mégis lehet mondani erre az alakuló állapotra, úgy érzem a leghelyesebb szó hogy valóságos, nem jó nem rossz csak valóságos.