Személytelen ego vagy egotlan személy?

Mindenki a múltjának történéseiből faragta meg személyiségét más néven elképzelt látszatburkát. Egot épít mindenki, egyedit, különlegeset, figyelemreméltót és szépet. Sok munka ez, nem kevés fáradtággal jár, mert eme díszes jelzőket, nem magában kívánja tapasztalni, hanem másoktól kívánja visszahallani. Csak akkor ér valamit a dícséret ha másvalaki mondja szemükbe, sokszor mindegy hogyan sikerült elérnünk a kívülről érkező dicséretet, csak legyen minél több. Ezt nem gondolhatjuk valódinak, mindez színjáték csupán, amit mesterségesen létrehozott színjátékkal értünk el. Nem talál célba soha semmilyen dicséret, mert nem nekünk szól, hanem a múltból faragott énképünk, mulandó tulajdonsághalmazából életre keltett bábunak és annak is egyetlen, múló pillanatnyi részletének csupán, de azért mi jóízűen bezsebeljük. De sosem lakhatunk vele jól, ezért több kell belőle, mindig többet akarunk, pedig illúzió az egész.

Emlékekből alkotott énkép-zelődés

Mindenki hordoz magában eredendő jóságot és tévedéseket is. A tévedések leginkább saját személyiségünk köré épülnek, amiben azt képzeljük, hogy létezik egy minden tapasztalatunkat és érzésünket összefogó énkép, akivel azonosítjuk magunkat. Aki ennek fontosságát nem tudja elengedni, az még nem ismerte fel azt, amiből ez az énkép össze lett gyúrva. Kifejteni és rávilágítani nehezebb lenne erre ennek az írásnak, mint hagyni, hogy olyan olvasóra hangolódjon, aki már kiábrándult a múlt alkotta személyiségből, mert önmaga ismerte fel, hogy tulajdonságok sokasága még nem képes valódi stabil egységes énképet alkotni. Olyan mint gyöngyök sokasága, ami nincs füzérre fűzve. Bármilyen szépek, folyton szanaszét gurulnak.

A bölcs, énkép nélkül szemlél

A bölcs nem tekinti az embereket személyeknek, ahogy magát sem. Pedig mindenki rendelkezik hibával és erényes jósággal, mégsem válik ketté szemében az emberanyag, jóra és rosszra. Képes egységét látni azzal, hogy nem a gyöngyszemekre tekint, ami lehet fehér és fekete, hibás és hibátlan, hanem a füzérre amire fel van fűzve. Így megalkot egy szemléletet, ami meghaladja a kritizálást és beteljesíti az elfogadást.

A tökéletes megvalósítás 99% százalékában, még képesek vagyunk 1% hibát ejteni. Érdemes lenne erre az egy százalékra megítélni valakit? Szerintem nem. A tökéletlen ember is hordoz magában 1%-ot ami jóság, lehetőség és erényes gondolat vagy tett. Valószínűleg a korábban említett megvalósított példa is, hosszú idő alatt érte el a 99%-ot és a kezdet kezdetén 1% -nál tartott bizony ő is. Így a tökéletlen embert az 1%-ával megítélni nem lenne helyes, mert csak útja elején tart.

Ellentmondó szemlélet elfogadása

Elfogadni, nem azt jelenti, hogy nem látjuk a számtalan hibát, ami kijavításra vár, hanem azt, hogy türelemmel vagyunk a lények felé akik még nem tökéletesek. Tökéletlenségüket nem táplálhatjuk azzal, hogy azt képzeljük, hogy minden rendben van, de ezzel egy időben tökéletességüket ne akadályozzuk azzal, hogy nem fogadjuk el őket. Egy ellentmondó szemléletre van szükség ahhoz, hogy ne legyen képességünk válogatni jobb és bal oldalra az embereket. Így szándékosan egy csapdába kerülünk, ahol nincs módunk arra, hogy ne tekintsük egyszerre a lényeket jelen hibáival és jelen hibátlanságukkal együtt.

Szükséges hibázni

Ha magunk is követtünk már el hibát, akkor tudjuk, hogy mással is megesik. Sőt azt is tudjuk, hogy elkerülhetetlen a hibák halmozása. Ki az az ember aki tűzzel még nem égette meg bőrét? Úgy gondolom nincs ilyen, mindenki tapasztalta már ahogy egy gyertya lángja éget, vagy valami hasonlót. Aki belátja ezt, örökre elengedi a másikat hibásnak látni vagy hibáztatni. Szükség van a tapasztalásra amiben hibázunk, mert tanulunk belőle. A belátás tere magába foglalja az összes lehetséges jelenséget, nem küzd ellene, mert megismerte szükségszerűségét.

A folyamatosság egyesít

Elengedni mindazt, ami magunkat mássá tesz a többiekkel szemben. Elengedni a különbséget, ahol az utunkon tartunk másokhoz képest. Ez lenne a belátás tiszta megvalósítása, amiben nem tűnik fel zavarként az ami más mint mi magunk, hanem feltűnik a valóság tiszta tükörképe amiben nem vagyunk egyedül, önmagunk börtönében, hanem a többiekkel együtt egymás megértésére és megismerésére vagyunk elkerülhetetlenül hangolva.

Elengedni a dolgok folytonosságának részekre szedését, összeolvad bennük a szétválasztani akarás, ami szépen, lassan megteremti a füzért amire fel lehet fűzni összes tulajdonságunkat anélkül, hogy azok különböznének vagy nem férnének meg egymással.

Szeretetben a dolgok nem elválnak egymástól, hanem egyé olvadnak, legyen szó önmagunkról vagy másokról, külsőről vagy belsőről, üresről vagy teliről. A harmóniában a két ellentét megfér egymással, egymást segítve és kiegészítve, mint Yin és Yang.

A folyamatosság egységet teremt a különbözőségben is, így elengedhetjük a kötődéseinket a részletekhez, amik csak múló pillanatai egy nagyobb és valódibb Egésznek.