Állandó Nyugalom 1.

Minden mozdulatlan a szobában, a kőkandalló előtt tűz halvány narancs fénye lebegteti táncát. Minden más mozdulatlan, tömör, még állandónak tűnő anyag. Aki hátradőlve kényelmes puha fotelében mindezt szemléli, ő maga a lámpás vaksötét éjszakában, fénylik és önmagából kiszaladó fények által látva a világot, felismeri hogy mindent megvilágítva a tárgyak visszatükrözésük által is csak önmaga fényét látja. Ennek tudatában nézése átalakul létrehozván magát a látót, aki látva néz. Mikor a szobában megszületett e szemszög, lett honnan nézni a mit. Mivel fény és árnyak játéka csupán a látott, ezért maga a látás volt az irány ami terjedhetett mint zöld pázsiton a gyermekláncfű. A látás magába foglalta a teret a benne lévő tárgyak nélkül. Viszont aki így már nézhet hogy nincs mögötte nézett, annak megmozdul a valóság és melengető csiklandozó fényével körbejárja. A mindent alkotó láthatatlan mozgás felfedi önmagát. Tiszta örömtől ragyogó mint a gyermeki szemek. Mindent így szemlélve beleolvadnak a kimozdíthatatlan tudatosságba mely jelen levésével hatja át a tereket kitöltve mindazzal ami a befogadás. A tudat ekkor önmagát is tisztán szemlélheti, de olykor pattan egy szikra.