Fakasztása az elengedésnek

Olyan boldogság ül arcom előtt, amely nem mer szólni hozzám, de eltávozni sem elég bátor, lehet, hogy fél tőlem vagy csak kezem első simításra vár, hogy kezdeményezzek, hiszen máshogy nem lehetnénk szép elegáns fehér terítői a megterített asztalnak. Amit fakasztásnak nevezek, ahhoz nem kell más, mint egy üveg jó bor és te magad összes gondolata, fájdalma és szeretete. Ha rám hallgatsz, kíváncsiságod nem tartod féken és felütöd e könyv közepét a bevezetőt átugorva a lényeges cselekményekhez érve, hiszen lehetek olyan mohó, amit még mosolyom megengedhet arcomnak anélkül, hogy túl sok izom dolgozna. Mert hát kiről is van szó, amikor az írás tollából fakad a mondani való?

Mindig a nagyúr prédikál belül, bölcs és egyben kicsit megrögzött eszméit próbálja rákényszeríteni az ifjú kamaszra. Ha láthatnám, hogy mit láttok e szavakat olvasván, hallhatnám a kanyarokat, amiket könnyen oldalra terhelés nélkül vesztek be, és tudnám, hogy miközben írok, nem rovok terhet a gondolatokra, akik megfejteni próbálják az ördögi lakat minden sarkát, hanem csak helyette szemüket tágra nyitva a világ felé kiáltják azt az űrt, ami befogadni képes a jelenségek összes színét. Akkor tudnám, hogy értetek engem. így csak remélem, hogy fárasztó mondataim nem neheztelnek izmaitokra.

 

Lényege a látásnak az érzékelés, fakasztani színeket a hangokból. Magamon is meglepődöm egyszerű gyerekes mondataimon, miközben hagyom a háttérben megbúvó utóízt a kifejtésre vágyó főszereplőjét a történetnek, akit a világunkban írnak a mi általunk ismert szabályok szerint. Bevallom, lesve várom az alkalmat mikor halászó szigonyaitokat rám vetitek vagy mit sem törődve odébb álltok, csak némi konkrét visszajelzés, amire vágyódik bennem a lélek. No de ez nem én vagyok. Tudatában minden szürke hályogon keresztül látom, hogy nem ülhetek le azon a villamoson, aminek kerekein nincs téli gumi. Hiszen még az ablakot sem lehet letekerni ősrégi típusán. Pont úgy, mint ha gondolatainkat felejtenénk el megfrissíteni, csak hagyjuk hátra a jövő nemzedékeinek megposhadt áporodott illataik szimfóniáját. Nem szép dolog ez tőlünk, és tőlem sem, mert írok róla, ráadásul szubjektív szemszögből, amiért börtön is járhatna. Hiszen a mai trendek őrei kiváltképp vadásszák az indivídum legelőjén a leölésre váró teheneket. Nem hiszem, hogy kristálytiszta soraim között bárki is eltévedne. Ha mégis elnézést kérek a rendezőtől, túl sok szék van a színházban és mindegyik kárpitja vörös bársony. így hát természetes, nem rovom fel senkinek. Főleg azt nem, hogy idáig nem olvassa el soraim többszörös nekifutásra sem.