Amikor egy szikra pattan elménk fáradhatatlan tüzéből, majd igyekezettel önmagát feláldozván belobbantja a végtelen tűzifákat  ami a belátható határain túl van. Csakis ekkor  kirepül az ismeretlenbe egy papírrepülő ami alatt égnek az erdők vagy fehér havas hegyek várnak rá, senki sem tudhatja legfőképpen önmaga nem. Ha ez megesik, az ünnepi hangulatra az Istenek is áldást hintenek illatukkal. Mindez  megfelelő pillanat annak az atomikus részecskének aki ráeszmél hogy a világvégéig önmagából áll vagy kering a világ. A létezésben meghalva és mindenhol újjászületve éled a szikra, ami a történetünk elején pattant.