Az ember, ahogy látjuk másokon és tapasztaljuk magunkon a legrugalmasabb lény a tudatát tekintve. Képes összeszűkülni piciny problémája vagy vágya köré a tű hegyén, de másfelől arra is képes, hogy felfogja a létezés színterén, saját személyének picinységét. Képes kiterjedni és önmagába foglalni környezetét és élni mintha a külső események figyelmének belsejében történnének. Tudatában lenni mindazon helyeknek ahol járt egyazon pillanatban. Akár másként gondolkodó emberek elméletei is megférnek benne amik ellentétesek. Ilyen típusú  hozzáállása által, túlnőve egoista működésének határán, akár a csillagokig is elhatolhat érzékelésének szenzorjai.

A két végletet kicsiben már mindenki tapasztalhatta, mert a személyiség fejlődése közben ez elkerülhetetlenül automatikusan létrejön. Az érdekes inkább az, ahol kiterjedését tapasztalhatjuk a tudatnak. Erről írni tudjuk, hogy szinte hasztalan, mert gondolatokká formálva számtalan tévútra ad lehetőséget és vajmi keveset ad át a félreérthetetlen igazságából. Ezt tudjuk, el is fogaduk. De attól még lehet próbálkozni a lehetetlen közelivel, hogy tudjuk a kifejtésünk hasztalanságának mutatóját. Mégis ha kevés esély is van, de van lehetőség elindulni a helyes irányban, akkor ezekről írni a szót nem hasztalan. Sőt jelen esetben még kellemes érzéssel is eltölti az írót. Remélhetőleg még az olvasót is!

Bemutatnék egy példát ami segítségül szolgálhat. Képzeljünk el egy ősi civilizációt ahol még a mindennapi élet csapatokban zajlik az élelem megteremtéséért. A vadászat vagy gyűjtögetés munkafázisából emeljünk ki két résztvevőt, az egyik törzsfőnök aki összefogja a családot vagy a csapatot és mindenkiért dolgozik, terveiben tudatában önmaga mellett a többiek is jelen vannak. A másik az egyén aki csak önmaga fenntátásáért dolgozik. Jó esetben mindketten ugyanazt az élelemszerző munkát végzik más tudattal. Mindketten óvakodnak a veszélytől és keresik a lehetőséget hogy jó dolgokban legyen részük. Egyikőjük nem csak önmagáért való, hanem a csapatnak akarja ugyanazt amit a másik csak önmagának. Ez a példa megvilágíthatja a témánkat magunkra és a beszűkülésre, kitágulásra vonatkoztatva. De talán könnyebb lenne ha csak a két tudat érzékelésére koncentrálnánk. Mert az első nagy különbség ott jön elő, hogy csak önmagára figyel a példa résztvevője vagy a többiekre is. Máshogy fogalmazva és magunkra alkalmazva: csak azt nézzük a világban ami velünk kapcsolatos vagy képesek vagyunk érzékelni azt is ami rajtunk kívül történik. A külső érzékelés mely fokán vagyunk?

Mit vagyunk képes észrevenni a világból pusztán ha a többi érző lényt nem is vesszük még bele? És mit vagyunk képesek érzékelni ha az érző lényeket is belevesszük? Vagy ha csak egy embert emelünk ki, neki mennyire vagyunk képesek felfogni a létezésének mélységét anélkül, hogy megkérdeznénk tőle? Pusztán a jelenből, mit vagyunk képesek érzékelni? Mert itt épp oly kicsi és épp oly nagy a lehetőségünk, mint a tű hegye vagy az univerzum méretbeli különbsége.

Az érzékelésünk amivel a világból felfogjuk a jelenségeket, valójában egy objektív szenzor? Mert lehetne az is. Viszont leginkább nem objektív szenzor, hanem egy szubjektív kereső funkció. A szenzor képes mindet észlelni, amit majd a központban feldolgoznak. A kereső funkció annyit tesz hogy semmit sem lát a rendszer csak ami be van állítva keresésre. Másképpen mondva csak ami a gondolati síkon önmagának létfenntartásához vagy vágyaihoz kötődik az lesz beküldve a központnak. Minden más információ veszendő megy amit lát, mert csak azzal akar kapcsolatba kerülni ami a vágyaiban szerepel. Kinek milyen szűk a gondolati tere olyan keveset lát a valódi világból. Ez a funkció megától alakul ki. Csak a tudatosság képes ezzel ellentétes fejlődésre. A beszűkülés automatikus, a kitágulás tudatos döntés eredménye. Nem nevezhető embernek aki nem használja a tudatosság képességét. Ez a két véglet viszont nem tud teljesen fekete vagy fehérként jelen lenni amikor felismerjük és tudatosítjuk működését az embernek. Ilyenkor mindenkiben van egy keveréke a két végletnek. De mikor elkezd tudatossá válni az ember az egyik helyes felismerése az lesz hogy mérhetetlenül sok automatikus folyamatot ismer fel önmagában, amik nyomát sem tartalmazzák a tudatosságnak.

A létezés alapvetően más oldalát mutatja ha a szubjektív kereső funkció aktív, az embernek nem igen nevezhető automatikus szinte ösztönös lényben. Ha  az objektív szenzor funkció képes aktiválódni a jelenségeket önmagukban is értelmezni tudó emberben, akkor elkezd emberré válni, mert tudatosságában megjelennek azok a folyamatok amivel képes kívülről látni önmagát, így felismerni valódi helyzetét a környezetében. A tudatos ember élete egy megismerés lesz számtalan új és érdekes tapasztalattal gazdagodva. A szubjektív kereső ember mindig a  feladat teljesítése fogja jellemezni. Folyamatosan egy szűkített szűrőn keresztül lát. Mintha a létezés neki csak annyi lenne amit le kell tudni, befejezni, túlélni. Az ösztönös szó azért jó rá mert állatokhoz hasonlóan megrekedt a működése. Egyszerű és jól kiszámítható megismerhető.

Nézzük a tudatos embert objektív szenzorával, mert mindenki számára remélhetőleg ez az érdekesebb. Most érezhető az a pillanat, hogy ez egy képesség és tudatállapot, amit könnyebb kipróbálni és csinálni, mint megérteni vagy még több ismeretet szerezni róla. Hiszen a tudás nem elég a dolgokról ha azt nem tudjuk alkalmazni. Mindennél jobb ha magunk tapasztalataival kísérletezünk mint hogy valaki mástól olvassunk róla.