Versek érzések képek mindannyiunk bölcsőjéből mikor magam ültem a toll végén

Harmatos fenyőfalevél

Egy zöld égbe nyúló fenyőfa lenni párás erdőben
mikor esső ázatat símogat ölel borús felhőkkel
rajtam kapaszkodó számtalan tiszta gyermek
fognak csillognak a gyöngyöző vízcseppek

kapcsolatunk csendben éneklő függőség
örömmel megolvasztott pillanatnyi szépség
Ha felszárad az erdő kivirágzik a nap
búcsú sóhalyt nem hintünk egymásnak

mert létünk forrása hullámzóan örök
mikor forognak, újra találkoznak a körök
nincs veszteség nem múlik el semmi
csak a felfogásunk kezd el másféle lenni

Égi vadász a párjával

Szabad musztángként áll a tiszta vad
szeme pillantásával vadászt ragad
A nőt kerülgetni... nem veszi célba
hogy eltalálja nem néz az íjba

az igazi vadász nem vadászik, nincs fegyvere
csak fut a vad mellett míg bírja ereje
együtt széllel utaznak oldalra néző arcával
összesímul tekintete felpattan a hátára

aztán ettől mit megérez, elő omlik szárnya
kitárja énekszóval festve, égbe szállva
magával emelve a vadászt a vadával száll
eges fényében valós alakjukhoz talál

gyémánt vizcsepeken túl
arany válik az ólom hull
az égben hangtalan néma csend
míg a földön a fény szívárványt lejt

pillangók születnek, virágok sóhajtanak fel
nézni nem csak érezni kell
a tavak elfelejtik tükrözni az eget
a vadak futni fel a hegyet

Egy álló pont az idő, a térben
több Nőnek van ez a szemében

Szivárványhíd

A kék nappal szemébe nézve
ragyogó, de szénné égve
álltam de ébren fekve
tűz nyelte el lelkem

nem voltam más mint színes szél
aki szívárvánnyal beszél
lábai előtt az elterülő tenger
gondolatában eGY ember

Léptem nyomom messzi havas
lábam tiszta földtől saras
kiemelt egy madár az égbe
messze túl a mindenségbe