Versek érzések képek mindannyiunk bölcsőjéből mikor magam ültem a toll végén
Harmatos fenyőfalevél
Egy zöld égbe nyúló fenyőfa lenni párás erdőben
mikor esső ázatat símogat ölel borús felhőkkel
rajtam kapaszkodó számtalan tiszta gyermek
fognak csillognak a gyöngyöző vízcseppek
kapcsolatunk csendben éneklő függőség
örömmel megolvasztott pillanatnyi szépség
Ha felszárad az erdő kivirágzik a nap
búcsú sóhalyt nem hintünk egymásnak
mert létünk forrása hullámzóan örök
mikor forognak, újra találkoznak a körök
nincs veszteség nem múlik el semmi
csak a felfogásunk kezd el másféle lenni
Égi vadász a párjával
Szabad musztángként áll a tiszta vad
szeme pillantásával vadászt ragad
A nőt kerülgetni... nem veszi célba
hogy eltalálja nem néz az íjba
az igazi vadász nem vadászik, nincs fegyvere
csak fut a vad mellett míg bírja ereje
együtt széllel utaznak oldalra néző arcával
összesímul tekintete felpattan a hátára
aztán ettől mit megérez, elő omlik szárnya
kitárja énekszóval festve, égbe szállva
magával emelve a vadászt a vadával száll
eges fényében valós alakjukhoz talál
gyémánt vizcsepeken túl
arany válik az ólom hull
az égben hangtalan néma csend
míg a földön a fény szívárványt lejt
pillangók születnek, virágok sóhajtanak fel
nézni nem csak érezni kell
a tavak elfelejtik tükrözni az eget
a vadak futni fel a hegyet
Egy álló pont az idő, a térben
több Nőnek van ez a szemében
Szivárványhíd
A kék nappal szemébe nézve
ragyogó, de szénné égve
álltam de ébren fekve
tűz nyelte el lelkem
nem voltam más mint színes szél
aki szívárvánnyal beszél
lábai előtt az elterülő tenger
gondolatában eGY ember
Léptem nyomom messzi havas
lábam tiszta földtől saras
kiemelt egy madár az égbe
messze túl a mindenségbe
|